A párválasztásban számos olyan egymástól elkülöníthető pszichológiai mechanizmus játszik szerepet, amelyek a másik nem reproduktív értékével kapcsolatos fitness nyereségek és veszteségek kiértékelését végzik. A homogámiában, azaz a házaspárok hasonlósági alapon történő választásában, valószínűleg ilyen algoritmus működik. Segítségével az egyének optimalizálják az outbreeding/inbreeding skálán történő párválasztások adaptív következményeit, miközben olyan partnert keresnek akik a fizikai megjelenés, személyiség jegyek, intelligencia, és szocioökonómiai státusz tekintetében hozzájuk hasonlóak. Az un. Genetikai Hasonlóság Elmélete, amely a rokonszelekció Hamilton elvének kiterjesztéseként értelmezhető, azt állítja, hogy az ember olyan komplex pszichológiai képességre szelektálódott, amely segítségével felismeri a hasonló fenotípussal rendelkező személyeket és preferenciát mutat irányukban mind a párválasztás, mind pedig a velük kapcsolatos altruista viselkedés tekintetében. Miközben valóban sikerült kimutatni a tartós párkapcsolatban lévő férfiak és nők genetikai hasonlóságát, az elmélettel kapcsolatban, különösen pedig a homogám párválasztás feltételezett alapmechanizmusát adó ‘fenotípusos illesztés"-el szemben számos megalapozott kritikai észrevétel hangzott el.

Az általunk javasolt magyarázó modell, amely az előbbitől különböző darwini algoritmusra épít, arra tesz kísérletet, hogy a homogáma plauzibilisebb evolúciós magyarázatát adja. Úgy gondoljuk, hogy a homogámia annak az imprinting-jellegű folyamatnak az eredménye, amelynek során a gyermek az ellentétes szülő fenotípusát mint egyfajta templátot használja fel későbbi párválasztásában. Az un. szexuális imprinting jelenségét az utóbbi évtizedben sokan tanulmányozták, és többen (pl. P. Bateson) új távlatokat nyitottak e kutatásokban. Kérdés, hogy bevésődés-jellegű folyamatok, illetve familiarizációs hatások érvényesülnek-e az emberi párválasztásban. Hipotézisünk alátámasztására harminc fiatalember, feleségük, illetve édesanyjuk – fiatalkori – fényképét használtuk fel olyan módon, hogy az arcképekből és további mintegy háromszáz, fiatal nőket ábrázoló kontroll képből tablókat készítettünk a megfelelő standardizálási műveleteket követően. A kísérleti személyek feladata az volt, hogy hasonlósági alapon osztályozza a tablókon elhelyezett képeket. Emellett a vizsgálatban szereplő fiatalemberekkel egy retrospektív attachment interjút (EMBU) töltettünk ki, amely az anyával való emocionális kapcsolatot mérte gyermekkorban.

Eredményeink arra mutatnak, hogy a homogám párválasztásban – legalábbis a fizikai megjelenés dimenziójában – a férfiak nem annyira a saját maguk fenotípusát illesztik potenciális partnerükre (ahogyan az a fenotípusos illesztés modellből következne), hanem talán a gyermekkorukban történő bevésődés (imprinting ill. familiarizáció) során alakulnak ki a későbbi párválasztás templátjai. Ennek eldöntésére – és a Freudi Ödipális kapcsolat lehetséges empirikus magyarázatára vonatkozóan – további vizsgálatok szükségesek, amelyek többek között nevelőszülők által felnevelt férfiak családját elemzik.