Escher művei és a Gödel teorémák számunkra (is) azt sugallják, hogy (amennyiben nem mondunk le a konzisztenciáról) az önreflexió határokba ütközik: ez az elmékre, a művészi alkotásokra és a formális rendszerekre egyaránt igaz.

Ahhoz, hogy az én önmagáról alkotott "képe" konzisztens maradjon, a rá vonatkozó igazságok egy részének szükségképpen elérhetetlennek kell lenniük számára. Az én konzisztens önképének illúziójáért a különböző szintek közötti információáramlás a felelős. Gondoljunk például Escher Vízesésére, "(ez) a kép mindnyájunkban számos eldöntetlen és talán eldönthetetlen következetlenséget tartalmaz" (Hofstadter GEB, 696). A komplex formális rendszerek (csakúgy, mint a művészet ontológiájára kérdező műalkotások és mi) önarcképeket gyártanak magukról. A Gödel kód numerikus tükörként funkcionál, melyben a mondatok láthatják magukat és egymást. Elménk leírása során (szemben például az agyunkkal, a szívünkkel, a sejtjeinkkel) megszokott és szokatlan metaforákat használunk, ez minden, amit tehetünk. Az ént és a művészi alkotásokat konstruáló metaforák tükre Davidson szerint egy meta-metafora: "a metafora a nyelv álommunkája." Lakoff úgy véli, hogy konceptuális metaforáink teszik lehetővé az általános fogalmak használatát (UNDERSTANDING IS GRASPING).. Az eredeti metaforák révén átélhetjük a rendszerből történő kilépés mámorát (2D-ből 3D-be, furcsa hurkok, rekurzió, folyékony fogalmak stb.). Darwin, Gödel, Escher, Duchamp és mások szemben például Penrossal, Lucassal, Lakoffal rávilágítottak a szisztémából való kilépés lehetetlenségére.

A rendszerből való kilépés illúzió: a metafora a kultúra daruinak egyike (adott intencionális rendszer furcsa hiedelme), a metaforák révén sem lehet kitörni a logikai térből, a mendeli és a bábeli könyvtár könyvein kívül nincs semmi olvasnivaló a polcokon, a szabad akarat érzése a részleges öntükrözés által keltett illúzió.

Közös akciónk célja, hogy "vertikálisan integrált kognitív keretbe" illesszük az együttműködés eredményeként létrejött új metaforaképet.