A személyes azonosság tagadása, tagadása-e az önazonosságnak?

 

 

 

Az individuális létezők ugyanúgy nem férnek be Arisztotelész szillogisztikájába, ahogy az individuum Hegel történelemfilozófiájába, és nincs olyan szisztematikus vizsgálódás – beleértve az evolúció-elméleteket – amely számára ne jelentene kihívást az egyed mint egyed. Az antik szemléletben a személy és az égi objektumok egyaránt változatlanok, ezzel szemben ma éppen a változás által válnak jellemezhetővé, sőt egyáltalán tárggyá. A személyes azonosság tehát innentől megkérdőjelezhető, védhető, cáfolható. A veszteség katasztrofális, ami eddig evidencia volt, az mostantól paradoxon.

A hétköznapi világban, ahol a falak fehérek, és a székek többnyire támlásak, úgy képzeljük, hogy a személyes azonosság tagadása rendkívül komisz ötlet.

De egyértelmű-e egyáltalán az egyedet az egyedtől elválasztó határvonal?

Világos-e, sőt van-e a személy múltját, jelenét és jövőjét összekötő konstans, és, ha nincs, akkor feltétele volt-e egyáltalán a perszonális identitásnak? Vagy az identitás kérdése pusztán logikai probléma?

Egy személyes azonosságától megfosztott egyed – ha létezne ilyen – Próteusz és a papucsállatka nemes ötvözete lenne, persze kevés eséllyel olyan bölcs, mint mitikus elődje, de ugyanolyan áttetsző, mint jelenkori mása. Mi az, ami nem mindig az ami? Vagy nem ezt jelenti a személyes azonosság hiánya?

Ezek a kérdések voltak, a válaszok és a nyitva hagyott kérdések képezik az előadás tárgyát.