Soós Sándor

avagy

Mi olyan különleges a fajokban? — teszi föl a kérdést Daniel Dennett Darwin veszélyes ideája c. kötetében. A kérdés mögötti előföltevést — hogy egyáltalán van valami, ami különleges — Darwin munkássága alapozta meg: a fajoknak tekinendő entitások időben változók, e sajátosságuk mellett pedig tarthatalanná válik Platón idea-tanában gyökeredző fölfogásuk, miszerint azonosíthatók volnának valamiféle időtlen „lényeggel”, amiből való „részesedése” teszi az élőlényt azzá, ami. Vagyis, a lényeg-fogalomból általánosított, így „arisztotelészi”-nek is mondható koncepcióra hivatkozva, bármely faj előbb-utóbb „túlszaporodik” a hagyományos osztálydefiníció kijelölte terjedelmen, lévén, hogy egy ilyen definíció rögzíti a meghatározó tulajdonságokat. Mi is hát egy faj valójában? Ha az osztálydefiníciók szintjén avatkozunk be az adekvát formalizálás érdekében, szóba jöhet, többek között, a wittgensteini „családi hasonlóság”-fölismerésen alapuló diszjunktív definíciók, relációs tulajdonságokat szerepeltető (a leszármazást kihasználó) meghatározások alkalmazása, amely a legközelebb áll a ma kívánatos szemlélethez. Ez utóbbival szoros kapcsolatban van az a biológiafilozófiai érv, mely a fajoknak az individuumok létmódját tulajdonítja (Ghiselin–Hull), s ez alkalmat ad a (formális) szemantikai szinten való beavatkozásra, az utóbbi egy sajátos fejleményére támaszkodva. A fejlemény éppen a Platón-dialógusokból egy lehetséges általánosításként született Platóni Predikációelmélet [Máté András, 1988], amely a szokásos formális interpretáció „fordítottját”, s a modern logika ontológiájának „duálisát” szolgáltatja, amellyel megragadható az individuális, az időbeniséget hangsúlyozó fajfelfogás néhány aspektusa.