ELTE Filozófiai Doktoriskola

Analitikus Filozófia Alprogram

tozser

Vegyük a következõ három kijelentést:

Az (1) kijelentés az ontológiai dualizmus (vagy szubsztancia-dualizmus) tételét mondja ki, azt nevezetesen, hogy a fizikai entitásokon kívül léteznek szellemi entitások is. A (2) kijelentés azt mondja ki, hogy létezik mentális okozás, vagyis azt, hogy mentális állapotaink (például akarásaink) a fizikai világban kauzális szerepet játszanak: igaz módon állíthatjuk például azt, hogy „annak, hogy felemelkedett a karom az az oka, hogy fel akartam emelni a karomat". A (3) kijelentés pedig azt mondja ki, hogy egy fizikai eseménynek (például annak, hogy felemelkedik a karom) csakis fizikai esemény lehet az oka.

E három kijelentés mindegyike önmagában véve igaznak tûnik, a probléma azonban az, hogy e három kijelentés együttesen nem állítható; valamelyik kijelentést a három közül tagadni kényszerülünk.

A (3) kijelentést a lehetõ legritkább esetben tagadták, úgyhogy ennek a tárgyalásától most eltekintek. Többen tagadták azonban a (2)-t. Ez alapvetõen két álláspontot eredményezett, egyrészt a Leibniz és Geulincx-féle pszichofizikai parallelizmust, másrészt a Huxley-féle epifenomenalizmust. A két nézet abban közös, hogy mindkettõ elismeri azt, hogy két különbözõ, fizikai és szellemi szubsztancia létezik, valamint abban, hogy mindkettõ tagadja azt, hogy mentális állapotainknak oksági szerepe van. Leibniz szerint a mentális és a fizikai események parallel futnak egymás mellett isten elõre megállapított rendje szerint, anélkül hogy az egyik eseménysor a másik eseménysort bármilyen módon befolyásolná. Huxley szerint pedig egyedül a fizikai állapotok hatékonyak kauzálisan, mentális állapotaink oksági vonatkozásuk tekintetében éppen olyan irrelevánsak, mint a gõzmozdony füttye a gõzmozdony haladása szempontjából.

A kortárs elmefilozófiában a legtöbben az (1) kijelentést tagadják. Ez azt jelenti, hogy szerintük csak fizikai fenomének léteznek, és nem léteznek mentális (vagy szellemi) állapotok fizikai (biológiai) fundamentum nélkül. Ezt az álláspontot szokás szubsztancia-monizmusnak, vagy fizikalizmusnak nevezni.

Természetesen a fizikalizmusnak többféle változata létezik annak függvényében, hogy ki milyen viszonyt tételez fel a mentális és fizikai predikátumok között. A fizikalista elmefilozófia nem arra keresi a választ, hogy milyen viszony áll fenn két különbözõ létmódú, szellemi és fizikai szubsztancia között, lévén a fizikalizmus szerint egyedül fizikai entitások léteznek, hanem arra a kérdésre, hogy milyen viszony áll fenn a mentális életünkre és a fizikai életünkre vonatkozó predikátumok között. Másként fogalmazva: milyen viszony áll fenn mondataink ama két osztálya között, ahol is az egyik osztály mondatai tartalmaznak mentális terminusokat, a másik osztály mondataiban azonban csak fizikai terminusok szerepelnek?

Ebben az elõadásban az ezzel kapcsolatos álláspontomat szeretném kifejteni. Tézisem nagy vonalakban a következõ: Th. Nagel a What is it Like to be a Bat?, és J. Levine Materialism and Qualia címû tanulmányában amellett érveltek, hogy mentális állapotaink szubjektív karaktere nem írható le neurobiológiai terminusokkal, más szóval amellett, hogy mentális és fizikai állapotaink kölcsönösen redukálhatatlanok egymásra. Ennél én némileg radikálisabb álláspontot képviselek. Véleményem szerint ugyanis az Én (cselekvõ, gondolkodó, morális ágens) fogalma teljességgel összeegyeztethetetlen a reduktív nézetekkel: az Énre nem lehetséges másképp gondolni, mint egy autonóm, irreducibilis instancára.